Ha csak várod, hogy jobb lesz a sorsod,
Ha a tükörben fáradt az arcod,
Ha fáj, amit el kellett engedned,
Ha életed álmát nem teremted,
Ha múltad sebeit feltéped éppen,
Ha elcsüggedtél ebben a létben,
Ha nem repít tovább a vágyad,
Ha nem érzed hozzá a szárnyad,
Ha bűntudat kínoz az útért,
Ha könyörögsz további hitért,
Ha ítélkeztél magad felett,
Ha nem látsz napot a felhők felett,

Akkor tudd, hogy ott vagyunk veled,
Akkor gyere, és nyújtsd felénk kezed,
Akkor hagyj csak ott minden hibát,
Akkor gyere és mondd el, mi bánt,
Akkor, ha akarod, hallgathatunk,
Akkor nevethetünk és játszhatunk,
Akkor öltözz, hogy sétáljunk egyet,
Akkor tudd, hogy béke van benned,
Akkor lehessünk fény a vállad felett,
Akkor lásd meg saját mély gyökeredet,
Akkor erős faként az égig nyújtózz,
Akkor erőt meríts az újabb úthoz.

Ha a jövőt már nem féled,
Ha a pillanatot átéled,
Ha belélegzed a fényedet,
Ha megéled isteni lényeged,
Ha boldogan, magasan szállsz,
Ha tükörben ragyogást látsz,
Ha örömed az égig ért,
Ha elértél egy újabb célt,
Ha táncolni, nevetni vágysz,
Ha ehhez épp társakra vársz,
Ha szárnyalni tudsz a széppel,
Ha együtt repülsz épp a léttel,

Akkor gyere és mondd el nekünk,
Akkor segíts, hogy együtt legyünk,
Akkor fogd át mindkét kezünk,
Akkor te mutass példát nekünk,
Akkor világíts át a vállunk felett,
Akkor megérthetjük, amit kellett,
Akkor hisszük az isteni sorsunkat,
Akkor meglátjuk újra az utunkat,
Akkor megérezzük, hogy merre, hová,
Akkor együtt repülhetünk tovább.
Akkor közösen vagyunk angyalok,
Akkor fényünk mindenen átragyog.

Mikor az ember már fontosabb lesz annál,amit alkot:
emberség leple alá kerül az embertelenség,és
meginognak a társadalom tartóoszlopai:
botfülűek tanítanak zenére és mesterség lép

helyébe a hivatásnak,zsenit játszhatnak a bolondok,
s nem "kép" lesz a fontos,hanem a "ráma" ;s csak a művész.
-sose a mű- izgatja a "felkent" kritikust;majd elvész,
elsikkad maga az Ember. -Vigyázzatok mert jövőt ront,

aki úgy bontja a múltat is,hogy a példás alapot
kiveti az egyetemesből;az sose előre néz
-sehová se. S ha már minden érdemest kilakoltatott

véglegessége otthonából a Kontár;elül vitéz-
mód babérjain;s ha éri szó, hát...emberségről dadog
-embereknek!-"kéz kezet mos" alapon:bűnt bűnnel tetéz.

Békési Gyula: Estébe kékülő - kötetéből való e vers amit köszönök egy nagyon kedves barátnőmnek, aki Németországból megajándékozott az író két kötetével és nem utolsósorban az apósa volt. Hálás vagyok neki a könyvekért örökre!

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

Anya féltlek!
A hangom beleveszik a mélybe.
Gyere, állj fel!
Röpülj! Szállj el!

Anya hol vagy?
Most már nem is látlak!
Tartom a lámpát!
Indulj! Hajrá!

Anya kérlek!
A gödörből ki kell lépned!
Lásd meg a fényt!
Itt vagyunk még!

Anya már lát!
Itt a család.
Egy vidám pillanat,
s az én anyám szárnyra kap.

Amíg élek, mindig bánom,
Hogy elhagytam kisvilágom:
Falumat a bérc tövében,
Csendes enyhe völgy ölében.
Boldogabb volnék én ottan
Egy alacsony kis kunyhóban,
Mint e zajos nagyvilágban
Cifra, fényes palotában.
Idegen itt nekem minden,
Más emberek vannak itten,
Más erkölcsök, más szokások...
Csillogások, csalfaságok.
A teremtés koronája
Itt a földnek rabszolgája.                                    
Levetette égi arcát,
Úgy harcolja a lét harcát.
Hogy nyüzsögnek, hogy zajognak!
Egymásra hogy agyarkodnak!
Mindeniket űzi, hajtja:
Saját önző gondolatja.
Homlokukra, zászlajukra
A kedves "Én" van felírva.
Ezért készek csalni, lopni,
Mást, ha lehet, eltiporni.
Összetörik a szívedet,
Meggyilkolják a lelkedet.
Életedet kirabolják...
Az istent is megtagadják!                                     
Amíg élek, mindig bánom,
Hogy elhagytam kisvilágom:
Falumat a bérc tövében,
Csendes enyhe völgy ölében.
Ott az élet, a szép élet!
Egyszerű, mint a természet.
Ott fehérlik, ott honol a
A tiszta erkölcs lilioma.
Az istenben bízva, híve,
Nyugodt minden ember szíve.                                
Szeretetben, békességben
Foly le minden óra szépen.
Több öröm van ott egy házban,
Több boldogság, mint itt százban.
Istenem, ha köztük élnék:
A királlyal sem cserélnék!
Szívesebben őrzenék én
Nyájat ott az erdő szélén                                       
A felhőkön elmélázva,
Fütyörészve, furolyázva!
Más világ van ott egészen,
Ragyogóbb a nap az égen.
Illatosabb a virág is,
Szebben dalol a madár is.                                      
Ej, ha a sors engem innét

Valamikor hazavisz még:
De kisírom majd magamat,                              
Ha meglátom kis falumat!

. PÓSA LAJOS

Ez a város, ez a ház, ez a kert
Egykor engem mind igen jól ismert!
Itt születtem, itt nevelt föl anyám,
Édes hangját mintha még hallanám,
Mintha látnám ott magában űlve,
Özvegyi gyász bújába merülve.

Kis hugommal itt futkostam, játszám,
Milyen szép volt, hogyan mosolygott rám,
S mit körűlbe szemem csak meglátott,
Szedtem neki gyümölcsöt, virágot,
S boszus apám ha megdorgált érte,
Velem együtt zokogott szegényke.

Mint madárnak, fészkem volt ez a fa,
Oh mi sokszor pihentem alatta,
S olvasgattam egy nagy képes könyvben.
Ez a szellő, mely arcomra lebben,
E rezgő fény most is még a régi...
Gyermeki kedv édes szép emléki!

Hova pusztult a nagy kályha innen?
Mennyi boldog karácsont töltöttem,
Mig künn zugott, csattogott hó és szél,
Karszékében, vidám melegénél,
S együtt látva az egész családot,
Szivemben is örömtűz szikrázott.

Ez a küszöb! itten ölelt által
Édes anyám reszkető karával,
Mikor lelkem nyughatatlan vágya
Üzve űzött ki a nagy világba,
Itt sohajtá: látlak-e még vagy sem!
S hogy ne lásson, úgy akarta Isten.

Jó emberek, bár e ház tiétek,
Hogy nyugodjam benne, engedjétek
Multam kincsét, boldog gyermekségem'
Nem vevétek meg az árverésen:
E szobában, e kertben enyém még,
Amit bírtam, minden drága emlék.

1852

Most már mindenben csak te vagy;
a tárgyak egyre szebbek.
Kezembe a hideg vasak is
egyre melegebbek.

S hogy dong a nyár, mint vak darázs
elcsöppent őszi muston:
Veled telik meg a világ,
ez az óriás otthon.

Halántékommal hallgatom,
hogy lüktetsz a világgal.
Fejem szürkülő rossz malom:
telve van jó búzáddal.

Homályt kapkod a lomb a fán,
a levelek ketyegnek,
s borzong az őszi óceán.
Ó, jaj szegény szívemnek!

Most itt van Ő, a hangját hallgatom,
milyen hatalmas, mégis lágy zene,
lázasan jegyez minden rezdülést
fülem és lelkem viaszlemeze.

Ne vesszen el most semmi árnyalat,
mert újra elmegy, nem lesz itt velem,
csupán a hang visszhangja az enyém,
amint lelkemmel lefényképezem.

Ha messze él majd, mégis hallom Őt,
mint Beethoven a nagy dallamot,
süket leszek, ha kinti zaj recseg
csupán belső zenémre hallgatok.

Bezárom lelkem. Hangja fogva már,
örök zenéje mindig itt marad
s úgy rejtem, mint az őserdei fák
lombsátora egy ritka madarat.

S mikor elhívja Őt a messzeség,
kinyitom rejtett, titkos hangszerem
s hangjának színét, ízét, illatát
a lemezről szívemre pergetem.

Az álom is csak Téged rajzol fel,
Pár vonal, karc, álmommal felel,
Mint ablak porába húzott kusza ábra:
Kileshetsz általa a fényes napvilágra.

Így képzelheted a kinti világot,
Százszínű szívárványt, fekete virágot,
Kavargó lelkednek édes kínjait,
Mik élővé festik buja, vad vágyaid.

Bolondos táncot járnak apró, zöld najádok,
Elménkbe feslett képet villantó tündérlányok,
Vágyaink lámpását gyújtják meg nevetve,
Lobbantva minket is, színes szerelemre.

És nem lessük már, hogy nappal van, vagy éjjel,
Eltelve egymással, szerelemmel, kéjjel.
Kit érdekel, hogy álom, vagy valóság?
Csak jó, hogy a miénk, e kábult, szép boldogság.

(Hajas György)

Rembrandt Van Rijn festménye

Várni valakit, ki nem jön többé vissza,
Eljönni onnan, ahol boldog voltál,
S otthagyni szívedet örökké.
Szeretni valakit, ki nem szeret téged,
Könnyeket fogadni, mik szemedbe égnek,
Kergetni egy álmot, s azt soha el nem érni,
Csalódott szívvel mindig csak remélni.
Szavakat őrizni, mik lelkedre hullanak,
Remegő ajakkal idézni a múltat.
Megalázva írni egy könyörgő levelet,
Szívszorongva várni, nem jön rá felelet.
Hideg búcsúzáskor egy csókot koldulni,
Mással látni őt és utána fordulni.
Kacagni boldogan hazug lemondással,
Hazamenni sírva, könnyes zokogással,
Otthon átsírni hosszú éjszakát,
S imádkozni, hogy ő sose tudja meg:
Mi is az a bánat.

Kinek Csillaga van,
legyen maga a béke,
hogy minden dolga itt
békében menjen végbe!

Kinek Csillaga van,
legyen felette bátor:
szeressen vakmerőn,
de érte mit se várjon!

Kinek Csillaga van,
öltözzék friss reménybe,
hogy ISTEN LELKE is
cselekszik benne, érte!

Kinek Csillaga van,
ámuljon, mert az IGE
testté lett, s boldogan
daloljon Róla szíve!

Kedves jó Anyám!

Idejét látom, hogy életem legutóbbi eseményeiről beszámoljak. 21 éves vagyok, élni akarok, az életre terveimnek is kell lenni! Nem tudom miért, már gyermek koromban máskép ítéltem az emberekről, dolgokról, mint a többi hasonló korú barátaim. Sohse elégített ki az a remény, hogy mint jámbor törvényszéki bíró, vagy főszolgabíró békés, nyugodt életet éljek. Nekem izgalom, hír dicsőség kellett, amiket nálam most sem pótol semmisem.

Szerettem, szeretem most is édes anyámat, szeretem nagyon és ezért a szeretetért léptem felsőbb, határozott pályára. Most már férfi vagyok, tudok, bírok gondolkozni. Én teljesen az irodalomnak szentelem az életemet. Melékesen azonban elakarom végezni a jogot. Hogy komolyan megkezdhessem terveimet, nemsokára egy fővárosi laphoz megyek ujságírónak. Talán majd a halálos ágyamon megfogom ezt bánni, de addig nem, mert én akartam hogy így legyen – komolyan és megfontolva. Nagyon sokan tettek így. Grófok, bárók lemondtak mindenökről, csak lelkök vágyát követhessék. Éheztek talán, de hírök volt, büszkeségök és nyugalmuk volt. Édes anyám is – tudom bele fog törödni. Talán egy pár év és büszke lesz a fiára. De ha nem úgy lenne, megvigasztalja a másik gyermeke, ki szerető józan eszű, derék fiú. Én meg azért megőrzöm édes anyám iránt örökre gyermeki szeretetemet, ami talán rövid időm alkalmam és módon lesz bebizonyítani...
Az után elég az hogy engem ez a tudat boldoggá tesz. Szilágysági lakos nem leszek, mit bánom én mit beszélnek rólam, az intelligens, igaz művelt társadalom engem mindig meg fog becsülni. Elvégre mindenki azon az uton indul el, amelyen boldogságát feltalálni véli. A jogot azért mindenesetre elvégzem...

Most térjünk közönségesebb dolgokra. Én itt magamra voltam hagyva, belevittek azonfelül akaratomon kívűl egy párbajba, mely sokba került, szóval adósságba vetem magam. Ezeket nekem ki kell fizetnem. Azért kijelentem, hogy most utoljára kérem édes anyám segítségét. Egy új élet kezdetén nem zsarolás ez. Anyival inkább mert sohasem számítok többet semmire. Akarok a magam tehetsége és munkája után élni s igy talán jobban beválthatom azt az igéretet, hogy édes anyám mellém jöhesen fel Pestre, mintha itt 15 évig nyomorúlt szolgabíró lennék. Épen ezért komolyan lelkemből kérem édes anyámat hogy most utoljára szerezzen nekem annyi pénzt, hogy a félév elmultával az itteni viszonyokat rendezve Pestre felmehessek. Sohse kérek többé s nem is lesz ré szükségem, mert olyan állást kapok, melyen mint hirlapíró és jogász haladhatni képes leszek...
Egyszersmint kérem, hogy mint még egész életemben, névnapomra egy kis csomagot méltóztassék küldeni de úgy hogy vasárnapra itt legyen. Az legfontosabb, első kérésem kérem életem jövőm érdekében deczember 10-15 - ig elintézni s addig is nyugodt reménnyel s ezer csókkal maradtam

Igazán szerető fia, Ady Endre
Debreczen. 98. nov.24.

TEMETÉS

Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom,
Temetem elhervadt, boldog ifjuságom,
Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba,
Azt mind belezárom sötét koporsóba...
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Nincs ember szivében oly keserű bánat,
Mint az én szivemben. Elnémítja számat...
Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta,
Aki nekem dalolt lenn a koporsóba
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Ki fog majd dalolni boldogságról nékem?
Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten?
Ki ad szent álmokat a rideg valóra?...
Minden kincsem ott van, ott a koporsóba
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Sötét koporsó, bár mindenem elzártad,
Szivem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat!
Szeretni vágy szívem minden kis atomja,
Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna?
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Temetek. Temetem éltem ifjuságát,
Temetem szívemnek minden édes vágyát.
Oh, de megsiratnám - hogyha könnyem volna -
Kedves halottaim, ott a koporsóba...
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

1898 június 26

Ady Endre

1.
Csak egy lénnyel van kevesebb,
Mint tennap volt,
S nekem úgy tetszik: az egész
Világ kiholt.

Meghalt anyám, le is tevék
A sírba őt;
Lelkemből varrtam én reá
A szemfedőt.

Anyám, miért nem vitted el
Életemet,
Ha már belőle elvivéd
Az örömet?

Te nap valál, én sugarad.
Itt mért hagytál?
Hisz sugarát elviszi a
Nap, ha leszáll.

Beszélek hozzád; hallod-e
A bús panaszt?
Hiába van szóm, te, anyám,
Nem hallod azt.

Itt állok, ahol rajtad a
Sír halma kél,
S messzebb vagy mégis a világ
Legvéginél.

Midőn koporsód szögezék,
Ezt rebegém:
"Ébredj föl, kedves jó anyám,
Édes szülém!"

Fölkelt-e a föltámadás
Majd tégedet.
Kit gyermeked siralma sem
Ébreszthetett?"

2.
Virrasztanánk kínosan,
Anyám, te s én;
Kis mécsünk reszketett,
Haldokló éltedet
Jelképezvén.

Magam valék anyám
Fájdalminál;
De nem soká közénk
Egy vendég érkezék..
Jött a halál.

anyácskám, édesem,
Jó szívedet
Keze megérinté,
S verése szűnt belé
S hidegedett.

Midőn közel vala
A szörnyű vég,
Mint hervadt fára le
Az ősz esős köde,
Rád borulék.

Beléd akartam én
Én éltemet
Csókolni... s oh szülém,
Te csókolád belém
A tiedet!

3.
Virágot ültettem
Anyám sírhalmára,
Harmat nem is kell, mert
Könnyem csorog rája.

Még holta után is
Kedvét keresem én,
Ezen virágokat
Csak azért ültetém.

Kedvelője volt a
Virágoknak anyám,
Szép intését mintha
Még most is hallanám:

"Szeresd a virágot
És ne féltsd szívedet,
Mert, ki ezt szereti,
Rossz ember nem lehet;

A virág s az erény
Két atyafi-gyermek,
Egy szívben egymással
Nem ellenkezhetnek.

Tudod mi a virág?
A földnek jósága;
Tudod, mi a jóság?
A lélek virága." -

Virágot ültettem
Anyám sírhalmára.
Le az égből, anyám,
Tekintesz-e rája?

Látod-e az égből
Viruló sírodat,
S viruló sírodnál
Hervadt leányodat?

Fűzzétek nótába nevét karcsú szeretőmnek
drága kilenc Múzsák, szebb lesz, akiről ti daloltok.

Szíria lányának csúfol mindenki, soványka
naptól barna leány - de szivem szeme mézszinünek lát.

A violák se világosak és sötétszin a jácint,
mégis színesek ők és díszei a koszorúknak.

Kecske a gyenge füvet, farkas hajszolja a kecskét,
eke után daru száll: úgy járok én teutánad.

Krőzus kincse ha lenne enyém, kiveretném
képeinket arany fogadalmúl Aphroditének,

téged a nádsíppal, kezeidben rózsa vagy alma,
magamat új ruhába, vasárnapi drága cipővel.

Édes, a lábad olyan mint könnyü disz oszlopok alján,
hangod muzsika, mozdulatod kimondani nincs szó.

(Babits Mihály)

Lennék fa ha levél volnál,
Karjaimban elringanál,

Lennék föld ha virág volnál,
Gyökereddel kapaszkodnál

Ha föld lennél és én az ég
Én a keret te meg a kép,

Ha csillag lennél az éjben,
Csak néznélek egész éjjel

Ha hold lennék, te holdsugár,
Ezüsthíd lelkem mély taván

Szél lennél, én homok volnék,
Veled égbe kapaszkodnék

Ha az égben felhő volnál,
Lágy esővel megáztatnál

Esőcseppek a virágon,
Igazgyöngyök az orcádon

Koszkol Jenő (1868 - 1935)

Virágos udvar

Mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is,
a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,
és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom,
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!

Mióta élek, dolgozom
Parasznyán, Pesten, Putnokon,
mindig a nehezét fogom,
még sincs egy rendes bútorom.
Kis gondjaim közt guggolok,
felmagasodni nem tudok.

Segítsetek, ne hagyjatok!
könyvet, kenyeret adjatok!
Semmiből se kell sok nekem.
Barátom, ha hiszed, ha nem:
egy harapásnyi kenyeren
éltem le fele életem.
De már kevés ez nem elég
huszonhét havi maradék.
Éléskamrám az üres ég
csillaga morzsányi ebéd.

S míg ezt a verset hadarom,
tucatnyi édes haverom
él ilyen egérkebajon
gondjai közt hallgatagon.
Én szólok fakír nem vagyok,
aki bár lelkéig vacog,
mégis forró verset dadog,
hogy gőzölögnek a sorok!

Költő vagyok hát tudom én,
hogy hivatásom a remény,
és tudok hinni is kemény
gyémánt-jövőnkben bízom én.
De ugrik, illan a hitem,
naponta meg kell védenem,
mert ez a kétéltű jelen
hol ellenem van, hol velem.

Pedighát apám a veszélyt
nem nagypofájú hősökért
vállalta, izgatott, beszélt
értem, értük, mindenkiért!
S ha én szólok sem magamért,
kollektív bánatért, bajért,
rontott hitű parasztokért,
kemény, egyforma életért.

S mert szólnom kell a fűről is,
a fémről és a kőről is, a menekülő fényről is,
a férfiról, a nőről is,
és mindent el kell mondanom,
igazhoz igazítanom
hát ezért kell olyan nagyon
a szabadság, a nyugalom!

Mint aki pénzért hegedül,
s száján lágy, kérő mosoly ül,
sürög a vendégek körül
szótlanul, szégyentelenül,
úgy kérem én is a kegyet:
adjatok könyvet, kenyeret,
szorítsatok egy kis helyet
végre nekem is köztetek!

Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.

Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
- bármi rosszat tettem.

Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve.
Álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.

Beszédre is tanítottál -
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.

Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
Édes, drága jó Anyácskám
úgy szeretlek téged.

Édesanyáknak, nagymamáknak

Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,
hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,
ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,
a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,
ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,
mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,
már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,
mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,
munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,
s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?
Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.